A kóbormacskák jobban kijönnek egymással, mint a gazdájukkal élő társaik. Hogyan lehetséges, hogy a macskák jobban szeretik az embert, mint fajtársaikat?

Ha egy lakásban nem csak egy cica van, akkor bizony gyakran szemtanúi lehetünk morgásokkal teli üldözéseknek és puffogással tarkított pofonosztásoknak.De vajon miért nem tudnak békességben, szeretetben meglenni egymás mellett a házikedvencek? Gondolhatnánk, hogy a lakótelepi cicák ingerszegény környezete hozza ki belőlük a stresszes, agresszív viselkedést - nyilván van is ebben igazság. De az keveseknek jut eszébe, hogy mindez annak köszönhető, hogy a macska az embert, különösen pedig a gazdáját sokkal inkább társnak, "anyának" tekinti, míg fajtársában versenytársat láthat. Kihozzuk belőlük azt az érzést - gyerekkori élményt -, amit anyjuk keltett bennük. Nagyobbak vagyunk náluk, simogató kezünk olyan, mint az anyjuk tisztogató nyelve. Ölbe vesszük, felemeljük, visszük, óvjuk és etetjük őket - csakúgy, ahogy azt anyjuk tette. Csoda hát, hogy minket sokkal inkább elfogadnak és szeretnek, mint a házban rohangáló egyéb négylábúakat? Korai szocializáció Vannak azonban olyan cicusok, akikkel bármilyen kedvesek is vagyunk, sosem akarják igazán viszonozni szeretetünket, nem kívánnak ölben lenni, nem kérnek a simogatásból, vagyis tartják a két lépés távolságot. Ezt a viselkedést hajlamosak vagyunk magunkra venni és önmagunkban keresni a hibát. Nem kell ezt tennünk, egyszerűen el kell fogadnunk, hogy nem érzi így jól, kellőképpen komfortosan vagy éppen biztonságban magát cicusunk. Ez a szituáció legtöbbször örökbe fogadott macskáknál fordul elő, akiknek hányatott sorsuk volt és képtelenek feloldódni, még a gondoskodó, szerető környezetben sem. A kölykök korai emberhez szoktatása ugyanis az egyik legfontosabb dolog a későbbi nyugodt, emberközpontú viselkedés eléréséhez. Persze ez nem jelenti azt, hogy azok a cicák, akik az utcáról kerülnek családi környezetbe, örökké gyanakvóak lesznek, csak hosszabb ideig tart elnyerni bizalmukat és magunkhoz szoktatni őket.